Rengeteg

...hogy mennyire bánom és mennyire gyülöllek

Magamnak:

Én tudom, hogy mindenben igaza van. Valószínűleg önző vagyok valóban és tényleg nem figyelek másra, csak magamra. Szétszórt vagyok és káoszban lakom kívül és belül egyaránt. Nem tisztelem őt eléggé és nem köszönöm meg elégszer, amit értem tesz. Folytathatnám, de a minden fogalma elég tág ahhoz, hogy magáénak tudhassa abszolút igazságának dícsőséges tudatát.

Épp csak annyit üzenek neki, hogy belefáradtam hiúnak, önzőnek, alattomosnak, nemtörődömnek, hálátlannak és legfőképp gyöngének lenni. És mégis képtelen vagyok megerősödni. Az egyetlen, amit felrovok neki, hogy a bátorítása mindig szidás volt, sose mondta, hogy mire vagyok képes.

A semmi is elég tág, pont elég, hogy beleférjek.

Óh, igen, rettenetesen sajnálom magam. De ez a gyöngék előjoga.

Tiszta szoba, tiszta szív
már a falról is virít
minden tárgyon, minden húsban
ott kavarog, éget a sav.
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Rozsdás késen sárga mocsok
gyűlölséges ocsmány korok
Szarból gyűrött emberek
roncsol hülyeségetek!
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Kénes verítékben a Lét
úszik, verdes, elbukott rég.
Gennyes fájdalmam úgy izzít,
holtak átka lelkembe tép
Lassan rám forr, eltemet
- dögöljetek meg!

Fázom, csuklok, remegek
- dögöljetek meg!

És én mégis mélyre tűntem, merültem egyre - végtelen
s szürke létem métely-mocska temetett be - szűntelen.
Menekülni vágytam újra, mint álszent hitetlen pogány
Menekülni, messzi tűnni - láthatatlan ködmagány.

El akartam veszni innen, mint ki sosem létezett,
hisz mit magamról én hiszek nem kívánom senkinek.
El akartam szállni innen, mihaszna vándor kis madár
megbújni a hegyfok előtt, fejem alázatra hatjván.

Szép e sok szó, mely írva áll, szép ez angyali sereg,
rím ha koppan, dallam lendül, táncra hív a rengeteg.
Ám ez itt ma mind hazugság - képek, játék, álarcosbál.
Bort iszok én, s víz az ajkam - létem árnyvilág.

Szent ajkamon sötét vérem alvad,
rebegve 'Megváltást!' - Sátánért kiált,
"s lőn világosság" a fojtó ölelés,
szikrázó-tompa csillagokba ránt.
_

Kígyók köröznek fájó szívem fölött,
kígyók marják látó szemem tüzét.
Foguk kése piros vérem fakasztja
- tavában igazam kőként mélyre vész.

'Istent' zeng a hangom angyalok karában,
s a Sátán árnyéka vigyorog le rám.
Rettegek - barátban látom ott villan a farkas,
s együtt porlik az Időn mind - ki szent, ki gyilkos.

Csendet!

Mi ez a fájó iszonyat

mely nyugalmamra tör?

Mi ez a külső akarat
mely életembe tőrt

márt és én meg sem érzem?

- pedig ropog, szaggat vérrel

Egy idegen arc, egy más erő

galaxisokkal tőlem távoli,

s kínja pengéjét mérgezett nyilát

elém lövelli, a szívemért kiált

Hogy tárjam ki mint megértő kaput

s értsem meg azt, mit ő sem ért,

Hogy izzak vele e szaggató halálban

s Isten karját húzzam el, felé.

De nem!

Vak szemem homály,

szívem réz, hideg

kong a lelkem, az üres vas

s hiába könyörgés

itt nincs vigasz!

Hisz hogy létezne gyógyír

a névtelen zajokra

megoldást a süket

mégis hogy kinál?

Istenért üvoltesz

de tekinteted engem,

most csak engem keres.

S én meg állok tétlen

mert nem értem a vihart

mely előttem dúl, szakad

 - de nem tudja mit akar.

Szerelmet kiált szerelmes karokban

majd bilincsébe roskad

s nyüszít és csak ugat.

Mert szabadsága fáját veszni látja tán

mert szerelmének árját

a Sors nem iktatá

óriás, örök Könyvébe, lapra

s tanácsom egy nyerítés visszhangja.

Okosan csillogó, mélytüzű szemében,
régi kényszer, régi ész ragyog fel.
Végtagjait tétován, inogva emeli,
de egyenes gerincét már büszkén húzza ki.

Idegpályáin, nagyra nőtt agyában
bonyolult anyagba szőtte Istene
képzetek tarka, csillogó vad táncát,
hogy érezni, gondolni, hinni
merje szebb, s tán emberibb világát.

Leültem hát egy csendes sarokba,
s láttam fényt, láttam árnyat,
mesélő színes kerámiákat.
Voltak ott gondok, s ezer öröm,
Szárnyat kapott a képzelet,
s akkor és ott megszültett -
óh, Remény!

Csak ültem és figyeltem,
s ki korábban félve szóltam, én
hinni merek, s hinni fogok még,
Hinni - te szó, te szent, te végtelen! -
amíg a föld keblére nem ölel.

És akkor - ó, jaj! - a Végzet
hűs-kék árnya megérintett
Megálljt parancsolt s borút fölém,
ahogy a jövőm vetítette elém:
Gyenge lelkem, mely melegre vágyott,
dicsfény sziporka csillagaira
Messzi tűnik majd, s Ti feleditek
hideg kő, s mélység röge alatt.
S újra márvány leszek, lélegző sírhalom
és igen, feledni fogtok egykoron!
Talán évek múltán, vagy a sárga nyárban,
de lehet hogy már holnap, ködös délutánon.

Remeg a szívem, ha erre gondolok,
fáj az élet, s a lelkem zokog,
- Ó, csak meghalni ne hagyjatok!

Hadd maradjak köztetek
"szellő ringatta barackfák ölén"
Hadd legyek mocsok, hadd lehessek test,
Hadd legyek áldás, átok és vers.
Hadd legyek hallgatás, ha az Ihlet nem keres,
Hadd legyek Én, aki mindenkit szeret.

"Egymás kezét szorosra fogják,
így kezdték, és így mennek el.
Kharón lapátja egyre csobban,
árnyékot árnyék átölel:

A Holtak Földje nagyhomályú,
de légy velem, szeress tovább, 
-  ahol szeretnek, fény ragyog fel,
s nem vaksötétek már az éjszakák."

Egyszer volt, hol nem volt, Volt egyszer egy lány. Egészen egyszerű, mindennapi lány volt. Se szeri se száma az utcákon, az utakon, a házakban, az épületekben...annyi ilyen van, hogy ez az egy még csak említésre sem lenne méltó. Nem lenne az, ha a szívében nem élnének olyan véghetetlenül nagy és nemes érzések. Olyan hatalmas vágyak egyetlen egy ember iránt, aki ugyanolyan köznapi és jelentéktelen, mint ő.

Egyszer volt, hol nem volt, Ez a lány egyszer felkerekedett és úgy döntött megszerzi a fiú szívét. Útja rettentő hosszú volt és veszélyes. Hiszen a másik szívéért tett minden lépésnél a saját szívét tette kockára. Ám ő csak ment előre rendíthetetlenül. Lelke egyszerre szárnyalt a felhők felett, ragyogott a Nap sugaraiban és tűnt el a legnagyobb mélységek homályában kegyetlen magányban. Egy nap ez a lány alduni tért és álmot látott. Ott volt, ott állt előtte a fiú, aki miatt erre a veszedelmes, kiszámíthatalanul szeszélyes útra lépett, akinek az emlékét most már örökké magában hordozza. Ez az álombéli látomás, a fiú, ellökte magától. Finoman, lassan, de megmásíthatatlanul. És mikor a lány felébredt, már tudta, hogy útja nem érhet célt. Ő azonban tovább ment rendíthetetlen-megállíthatatlanul, amíg csak egy apró reménysugár is átszűrődött a fák sűrű koronáján.

Egynap az ösvény egy hatalmas sziklafalhoz vezette a lányt, de ő nem hátrált meg. Felkapaszkodott az üvegnél is simább, jégnél is csúszósabb meredek falra és csak mászott és mászott. A sziklafal pedig elengedte őt és maga alá temette.

Egyszer volt, hol nem volt, Volt egyszer egy mindennapi lány, aki szívét egy mindennapi fiú kezébe adta. Volt egyszer egy mindennapi fiú, akinek nem kellett a mindennapi lány szíve. És volt egyszer egy hatalmas  szív, ami mind a mai napig is, csak egy egészen mindennapi emberi lényért dobog – most már mindörökké.